A világ legrondább nőjét a Fény utcai piac alagsorában, a Vénusz Sörbárban pillantottam meg. Persze nem ott és nem úgy. De hát valahogy el kellett kezdenem. El is kezdtem hát, bárki megmondhatja. Különben a ronda nők mindig is vonzottak. Mit vonzottak, vonzottam őket én is. Öregem, valahogy bírtam én a nőket, mit bírtam, mind s inkább azok bírtak engem. Végül aztán a nagy bírásnak az lett a vége, hogy tovább már nem bírtam. Persze a végnélküli végnek jó vége soha nem lett. Persze végezni azt, mi el sem kezdődött, nem is lehet. A szagok összekeverednek, a festékek elmosódnak, a tengerre hulló sakuraszirmok kalóz ganésaként fodrozódnak a vízen. Mindenki látja, hogy ez teljesen értelmetlen, de hát akkor mi értelme az életemnek, ha ez az életem? Valósággal összekent képzelet szülte vágyak félszavakban, újrapapír vásznon, akrillal, 2011-ben. Öleled, hogy kicsit mindezt feledd, szorítod, harapod, hogy érezd, hogy hús az is, hogy sikoltva taszítsa el a mellére hajtott fejed. Tschuldigung, ich war ganz überrascht, dass du hier bist. Manchmal weiß ich nicht was Realität und was Traum ist. Két mondat közt a legrövidebb út egy történet. Két nő közt a legrövidebb út egy élet. Abre los ojos, de csak félve, reméld, hogy szemben majd ő ül. A mélység nélküli végtelen szemben. Néha rémiszt, hogy amiért más sóvárogva issza sörét, azt két kézzel dobod el. Mert hiába nem borotválkozol, az idővel dacolnod kár. Megvár. Lassan élezd a santokut, hallgasd az acélt. Hallgasd csendes halálát. Inhale deep, exhale slowly. Miután a hullát behajítottam a kútba, a véres kezemet egy hófehér bárányba töröltem; nehéz volt a szívem.