kimosnáma cipődet?!

A békávén (értsd: közösségi közlekedés) mondta a néni, átadom a helyet neked, visszaadja a helyem, ülj csak a barátnőd mellé, a barátnőm mellé, nekem nincsen barátnőm néni, csókolom, vagy hát nem tudom, hogy-hogy, hát hogy, hogy a lány a barátnőm-e, végtére megkérdezhetjük, hogy szia, szia, a barátnőm vagy te lány, persze nem, nem a barátnőm, ezt tudhattam volna, ez fáj!, de most, hogy akkor már nincsen kertem, már mint Kertem nincsen, felvet némely kérdéseket: hol fogok ezentúl inni; hol fogok ezentúl vacsorázni; és egyáltalán: hol leszek ezentúl minden este? Meg amúgy is: mi van, semmi? Az van, öregem, megmondom, elmondom én magának, hogy egy óra hintázás meg metrózás van, mármint volt, és bírok megint írni, mármint élni, háhá! Végül is tizenöt évesen csináltam ezt utoljára, nem gáz?! (A kettős írásjelet a kérdő formájú felkiáltó mondatok végén alkalmazhatjuk, vagyis egy formailag kérdő mondat nyomatékosabb érzelmi tartalmát felkiáltójellel is kifejezhetjük. Édes Anyanyelvünk, XXXI./4.)