dízellel kezdem a napom

Kint hideg, hogy havat ne mondjak, a hajnal álmos fényében lekvárt kenek a magos hátára, csöndben ahogy a tejes jázmin fölé hajolva nézem, kócosan formás, mellei bár mind enyém csak háhá, gondolok nagyot hát, hát bár nem kezdünk mondatot, te-hát, azzal hogy ott ül és én, itt szemben vele, vele szemben én már nem vagyok én, hanem mi ketten vagyunk, ő meg én, az kettő így, néha hiányzik ő, az otthonomból az otthon, belőle pedig ő, ő pedig van, de akkor hol az otthonom?, hogy beforduljak a falnak, meztélláb arcom a párnába fúlva a párnába fúrjam, oldalába a magányt hogy belefúrtam!, mert ha egyedül akkor is ketten, pedig lennék én egy, én aki egy–edül. Ugye. Kész makacstrófa!