Addig nyalnám, amíg manga szeme nem lesz

Az ember amikor tudatára ébred annak, hogy aids-es, az első amit tesz, hogy elgondolkodik. Hogy tulajdonképpen miért tesz így, maga sem tudná megfogalmazni. Maga elé mered, és gondolkodik. Talán ez is csak egy rögzült magatartásforma, amelyet a híradások, a reklámok, a média önt az emberbe. Mintha a tizennégy éves gyereklány megerőszakolására bármi indok volna, hogy már csak alig van hátra. Gondolkodik. A megbélyegzett sorsod tudatában mintha másnak éreznéd magad, másnak lennél, hogy belekapaszkodhass bármibe, miért nem érdekel semmi sem, miért rúgod el mindazt magadtól, ami emberivé tesz. Kafka bogara néz vissza rád, ahogy a tükörben kémleled magad. Az a kukac, amivé a két hete az akváriumból kiugrott, mindidáig jobbára a szekrény alatt raboskodó halból lett, furcsa ahogy a hátán tátog, mintha nem is lélegezne, csak az akarat ereje tartaná életben, az hiányzik belőled is, akarat és erő, gondolkodik, tehát van, s ezzel el is fogadtad végzeted felett a pecsétet, aids-es vagy ezen gondolkodsz, más úgy sem ért meg.

Holly Bynoe: my patriotism

Esemest nem írsz, mert sürgősnek nem sürgős, emailt nem írsz, mert nincs rá időd, este pedig amikor beszélnénk, nem szólsz egy szót sem, mert addigra elfelejteted már, amit esetleg még akartál volna. Elég egyoldalú így a kommunikáció, panaszolta a barátnőm.