Adáshiba

Számozatlan fejezet, amelyben az író, én, saját életén mereng, majd a végén szolgálati közleményt tesz.

Egy sör mellett jobban megnyílik az ember, így történt, hogy tegnap kedves barátom Dani felvetette, hogy a tavalyi nyár azért más volt, mint az idei, rendesen alátettünk a rezsónak, örül is, hogy túl vagyunk rajta. Időközben eltelt ez a nyár is, és miközben Adrián monológját futottam végig, belebukkantam egy tavaly közölt írásom utolsó sorába, ahol a nyár értékelését összegeztem egy mondatban, [hogy]ha lenne ollóm, kivágnám az életemből a gecibe. Napokban kerültek a kezembe néhány éves fotók, ahol én is vigyorgok — vagy ahogy Füge felejthetetlen mondata a mai napig visszacseng a fülembe, végre nem másnapos fejjel mosod a fogad —, és határozottan tapasztaltam, hogy öregedtem, bazmeg. A közértbe már sokszor el sem kérik a személyim, látják már rajtam, hogy szegény, neki már mindegy. Dani is mesélte, hogy a napokban sajnálta le egy csöves, mert nem volt nála apró, amivel kisegíthette volna. De a film pereg, drogok nélkül vagy velük, itt ráadásul függönyzárás is egy hétre, nézek nagy vízeket és segget markolászom null-huszonnégy.