Nyomkodnálak itt-ott

A fogyasztó szíve mindig örül, amikor kedveskednek a közért. A Plusban újhullámú megoldással szolgálják a dohányárut, a pénztár előtt egy kétnégyzetméteres dobozba ömlesztették a cigiket vegyesen, majd az egészet a vásárló fürge keze elől ráccsal lakatolták, amihez kulcsa csak a pénztárosnak és szemfülesebb vásárlóknak van. H barátommal kapván a kínálkozó alkalmon, gondoltunk beruházunk ketten egy piros musztángra (spórolok vázé, nem dohányzom). A termék fogyasztóhoz szállítását a következő folyamatot takarta: első ízben az illetékes pénztáros hölgy elmosolyodott, ő már tudta, hogy mi lesz, majd megnézte, hogy a lábánál helyet kapott dugi tárolóban (egyfajta cache, ha úgy tetszik) nincs-e, nem volt, elbaktatott a másik pénztároshoz a kulcsért tehát (arra gyanakszunk, hogy biztonsági és gazdasági megfontolásból áruházanként csupán egyet tartanak), majd megkísérelte a fémszerkezet kibontását. Ez elsőre nem sikerült, másodszorra sem, akkor megkerülte az egészet, a túloldalon már egy sikertelen kisérlet után megadta magát a lakat, és rövid bányászást követően kiemelt egy csomag musztángot, és elégedetten a kezünkbe nyomta. Mi fizettünk és távoztunk.

Marianne Nyman: Melt in a Kiss

A három perces közjátékot utólag elemezvén nem sikerült egyértelmű, közös álláspontra térnünk, mire fel az újdonság. Vajon ez egy dohányellenes kampány, mert ki a fasz fog sorban állni percekig egy nyamvadt cigiért? Vagy vajon túl sokan lopkodtak a pénztáros néni feje felül cigiket? Vagy netán ez pont, hogy egy bújtatott reklám, amíg teletömött kosárral állod a sort, érzed, hogy ott van melletted a cigi, egy karnyújtásnyira, de mégsem lehet a tied, és csak húznak, húznak, a pénztárnál pedig remegő hanggal kéred majd a megváltást? Nem lehet tudni.

És most — zene.