Szójamentes baromfi párizsi

Dögöljön meg a szomszéd tehene is. Ritkán lát az emberfia harminc méter magas fát, meggyet pláne, én látok, mégha rácsokon is keresztül. Ebéd közben mindig nézem, csodálom. Tekintélyes, terebélyes, jól érzi magát az ótvarban, védik az omladozó falak, rákapott a mediterrán éghajlatra. Zöldell már javában, néhány hónap, s roskadozni fog majd a terméstől, majd ősz, s ahogy volt, úgy hull alá mázsányi gyümölcs, hogy avar alatt keressen rothadt menedéket. Mert ugyan ki szedné le?

Én leszedném. Leszedné továbbá bizonyára bárki ímmel-ámmal. De kié fa? Az szedi le, illetve az nem szedi le, mert senkié. Értsd úgy, hogy a házé. A ház nem fogja leszedni, hosszú évtizedek óta áll már ő itt, potyog róla itt-ott, ő ugyan nem mozdul. Pihen csak, de lásd be, megérdemli. Mozognak benne annál inkább élősködői. Lakók. Ők szedik le? Csak, vagy. Ha valaki nekilódul, nagy mellel, ő leszedi, kié a termés. A házé. Aki leszedte. Senkié. Mert akkor kér belőle mindenki. De nem ad inkább, ő szedte le. Az ő verejtéke mosta a kosár gyümölcsöt, ŐVÉ. Mármint a házé. A ház pedig nem szedi le, mint előbb említett. Így marad a gyümölcs a fán. A fa roskadozik helyette, alatta. Néhány mázsa gyümölcs. Látom, rögvest papír után kapsz, s számolsz, de hadd súgom meg; néhány tízezer forint, s több talán. Egy-két havi nyugdíj, mi az neked. Mi az a kukacoknak, a lakóknak! A néniknek. A nyugdíjasoknak. Akiknek leszednék a fiatalok, cserébe potom jussért, de más nehogy másszon a fára. Az a házé. Az EGÉSZ termés a házé. Így rohad a ház, s vele együtt a termés.