Futok, hogy ne érezzem (hangsúly) rosszul magam, és futok, hogy meg (hangsúly) ne álljak, hogy ne érezzem rosszul (hangsúly) magam, (sóhaj) bezzeg nekem nincs élet undorom, allergiás sem vagyok az életre, mégis futok (dacosan) tehát, mert ha futok (összegezve) jól érzem magam, hogy bárcsak (vágyakozva) örökké futhatnék, körbe–körbe örökre, hogy elfuthassak egészen odáig, hozzá, végig, végbe, mert hát tudod, (ars poetica) egyszer élünk, remélem többször nem.
Ahogy a jézuska technikai csodáit szemlélem sután a buszról, ezek a karácsony slágerei, a HVG is lehozta, valahogy úgy érzem magam, mint Baldini mester nyamvadt orra, hiába az igyekezet, hiába a törekvés, kreativítása már rég cserben hagyta, mire sikerülne lemásolnia egy–egy darabot, addigra az Apple kihozta a következő generációt, nem egy újabb iPod-klónt, nem egy fehér színű Nokiát és nem is egy műanyag székletdarab látszatát keltő Zunét – egy újabb illatot, egy merőben új ötletet, amit mire a húsvéti nyúl lemásolna, már piacon is a következő sláger. Innováció, babám. Olyan fülhallgatót szeretnék, amiből nem lóg kábel, és ami szám váltáskor fél méterrel elém vetíti a játszott szám címét.
D mondta, hogy valójában praktikus a gondolataimat a blogommal megosztani, Dani mondta azt is, hogy csináljunk filmet, mert nem feltétlen humán barátok ezek, meg ha az érzéseimről a barátnőmnek nyilatkoznék, szegény egész nap csak sírna. Még szerencse, hogy nincs barátnőm. Most már nótbukom van!
Non-stop filmeket nézek. Például olyanokat, amelyekről azt Est úgy ír, hogy „[n]incs is szebb annál, ha két szép, egészséges test egymásnak simul, és ha még érdekes dolgokról is tudnak okosan beszélgetni utána, akkor még sincs kihalásra ítélve az egész emberi faj!” Igen, ennél tényleg nincs szebb, de ha két csupasz féreg egymáson vergődve próbálja megfejteni egymás hazugságait, és mindezt olyan rendezői tehetséggel megáldva, hogy már a film egy durva dramaturgiai hibával startol, akkor már nem lepődsz meg azon sem, amikor a szereplők minden második mondatát tudod előre, hogy az operatőr nem képes egy normális felvételt lőni, persze mit vársz azok után, amikor a film felénél a főszereplő lány Bridget Jones-t megszégyenítő énekes-táncos perfomanszt ad – gratuláljunk a forgatókönyvírónak is. Mindig mondom, amire a Dzsoni hív el, az tutti, hogy egy mocsokszar film.
A moziból kilépve a barátnőm (nótbuk, lól) szerint elég beteg film. Igen, nekem is ezért tetszett a Huncut felhőcske. Vigyázat, dugnak benne!
Az vajon mennyiben determinisztikus, hogy ha egy lány lép be egy számítástechnikai szaküzletbe, az ő haja is zsíros?
Remélem mindenkinek küldtél újévi sms-t, heló.
Csak azért mert egy kiskrapek néhány hónapos, miért kell hozzá úgy beszélni, mintha értelmi fogyatékos volna?
Mégsem terhes a csajom, csak nagyobbak lettek a mellei?!
A szeptember közepe óta sugárzott TV Taxi üde színfolt a hazai televíziózás csapzott porondján. A királyi televízió kapta meg a műsorszórás jogát, a mintegy negyedórás blokkot pedig ügyesen az esti híradó után helyezték el. A műsor alapötlete — miszerint egy taxis utazás alkalmával szólaltatják meg az utca emberét előkészített témákban — korántsem új, egy ideje a Cool TV-n is van hasonló pilléreken nyugvó adás, a külföldi csatornákon pedig a megegyező vázra felépített műsorok már-már kifutóban vannak. Mi még is örülünk a TV Taxinak, noha mind az operatőri és rendezési technikákon lenne mit csiszolni.
Legutóbbi taxi élményünk Az én városom: Varsó rendezvényen vetített lengyel Taxi Warsaw c. kisfilm volt, amelyben azonban az aktuális politikai, gazdasági problémáktól elrugaszkodva a városról faggatta az utasokat a vezető. Sok ilyet még a tévébe.
Míg el nem felejtem, jövő hét csütörtökön A38 Másfél koncertfelvétel az M1-en.
Általában igyekszem csak olyan filmeket megnézni, amelyek várhatóan tetszenek, azonban néha mégis sikerül belefutnom egy-két selejtes alkotásba. Az élet nélkülem (Mi vida sin mí) c. kanadai—spanyol filmdráma vegyes érzelmekkel töltött el, pedig még nem is értem a végére. Ha az ember a hangot levenné a filmről, egy középkategóriás amerikai shitet kapna Barátok közt válogatáson kiesett színészekkel (Sarah Polley), ha pedig csak a feliratokat olvasod, érzed a film félig spanyol mivoltát, tetszenek az ötletek, és bánod, hogy miért ilyen szarul rendezte meg Isabel Coixet.
Érdekes amúgy, milyen érzés lehet megtudni, hogy meghalsz, lévén ezt születésed első percétől fogva tudod, csak ritkán vágják a fejedhez, és furcsa az is, miért egy olyan ócska szálra húznak fel egy sztorit, minthogy halálod közelének biztos tudatában meg akarod változtatni az életed. Miért, egyébként nem zavar, hogy nyakig szarban élsz? Ne nézd meg ezt a filmet dacára, hogy többek között a Csapnivaló is ódákat zeng róla.
