A megszépítő messzeség. Csak valahogy engem nem bír megszépíteni. Kellemetlen leszek a voltban. Ez jelen életem folyamán is egy folyamatos és általam feloldhatatlan probléma forrás. Minden volt és jelen igyekezetem ellenére az esetleges megjelenésem rémísztő és nem kezelhető. Persona non grata. Mindez persze annak a fényében érthető és magyarázható, hogy rosszban erős vagyok (5). Minden jót magamban viszont elfojtok (0). Pedig meginnék vele egy kávét.
(Für Anikó hangján kéretik felolvasni.)
Csináltam két cetlit.
Az egyik tetejére ráírtam gyöngybetűkkel (Georgia, 12pt): csinálni. A másikra, hogy venni. Egyelőre van két szép üres fehér lapom. Megőrülök értük.
A békávén (értsd: közösségi közlekedés) mondta a néni, átadom a helyet neked, visszaadja a helyem, ülj csak a barátnőd mellé, a barátnőm mellé, nekem nincsen barátnőm néni, csókolom, vagy hát nem tudom, hogy-hogy, hát hogy, hogy a lány a barátnőm-e, végtére megkérdezhetjük, hogy szia, szia, a barátnőm vagy te lány, persze nem, nem a barátnőm, ezt tudhattam volna, ez fáj!, de most, hogy akkor már nincsen kertem, már mint Kertem nincsen, felvet némely kérdéseket: hol fogok ezentúl inni; hol fogok ezentúl vacsorázni; és egyáltalán: hol leszek ezentúl minden este? Meg amúgy is: mi van, semmi? Az van, öregem, megmondom, elmondom én magának, hogy egy óra hintázás meg metrózás van, mármint volt, és bírok megint írni, mármint élni, háhá! Végül is tizenöt évesen csináltam ezt utoljára, nem gáz?! (A kettős írásjelet a kérdő formájú felkiáltó mondatok végén alkalmazhatjuk, vagyis egy formailag kérdő mondat nyomatékosabb érzelmi tartalmát felkiáltójellel is kifejezhetjük.
Édes Anyanyelvünk, XXXI./4.)
De hogy miért az hogy megsimogatod az arcát és már csillog a szeme, hogy egyszer lányok hadd legyen már, hogy engem simogattok és én sírok, hogy a huszonöt éved hölyeségét végre már feldolgozd. Élni kell nem sírni, írni, mit tudom én. Itatni kell a lányt. És vele inni. És kész.
Az a baj csak, amikor a lány jobban bírja, mint te. Mindegy. Ebben a kéróban még úgy sem hánytam.
Azt kéne már, hogy egyszer igazán megélni, nem mindig csak leírni, hogy amikor egyszer már amúgy is élsz, nem kéne csak megírni.
Re.
Én már nem iszok! Iszom. Már csak azért sem, mert múltkor is ittam. Aztán majdnem rohantam oda. Oda. Megalázkodni. Semmissé tenni, legfőbbképpen magamat, amit mondtam. Még arra is gondoltam. Persze, mert egy esküvőn ültem. Képzelheted! Visszamentem volna oda, ahonnan eljöttem azért, hogy ne menjek vissza. Hogy egyről a kettő. Kettő. Én meg visszamentem volna az egyhez. Hogy ugyanott és ugyanott tarcsunk (ts), hogy a pofámba kapjam, hogy ugyanúgy van semmi. Hogy ugyanúgy nem akar, de sem felvállalni, sem engem.
Olyan blogokra gondolok, amit nem kell mindég írni. Amit nem kell végig írni. Amit be lehet fejezni, hamarabb is, mint hogy vége lenne. Ha elfogy az egyik, írhatod a másikat. Nem kell dátum meg cím, meg minden. És büszkén mindegyik végére odaírhatnók, hogy vége. És tényleg ennyi lenne.
Vége.
Likz csak punákat, mát a bicajokat, janó ha rubi meg szájtbild, adiránkaouu a bulvár, vannina meg hogy csajt is, macat csak ha césárp, szilveszter meg semmit, én meg mást nem (sem), de azt soha nem értettem, hogy milyen karjuk lehet azoknak a csajoknak, hogy a metrón több tíz percig az ölében a mopsszal, de nem is az, hogy milyen karja, hanem milyen segge, te jó ég!, de nem is erről szerettem volna írni, hogy inkább ne legyél férfi, legyél nő, hamár úgy is az vagy, aszerint írj, ne akarj úgy mint, mert nem áll jól és nem is azért olvaslak, mert hogy téged akarlak. (Szia, Esze Dóra!) Írj inkább úgy, mint amelyikből a színen is csupa kéj, hallani és látni minden szavát, mégha ő csak egy is. (Szia, Lejla!) A többi fos. Blog is, meg amelyik játsza is, pláne ahogy.
Nem azért nem írok, mert (igazából implikáció) olvasok.
Látom, hogy azért az álmaidat nem tartod (te sem), miképp eleinte hogy oda és ki, azt és vele (és majd úgy), hogy abból nem lett semmi sem, pedig ha álmodban bármit ahogy te és ahogy senki abban nem, hogyha onnan annyi erőt mégsem hogy elé merj, oda merj, fel merj, felmerd, akkor hát hiába mind, és a csinos arcodra festett megszokott mosoly is csak valódi lesz végül, mert te is elhiszed már, hogy amit élsz, álom, pedig az álmod éled csupán fel.
Borotválkozás közben jöttem rá, de nem erre, hanem arra hogy ha a gélt borotválkozás után, a sima bőrre viszed fel, sokkal jobban habzik, csak úgy siklik rajta a penge, én tiszta hülye voltam, baszki, eleddigi életemben mindig a habot hogy a szőrös fejemre kentem.
Néztem a hátát, persze, a hátából én már mindent látok. Aztán profilból is, majd amikor megfordult, akkor én fordultam, nem bírom, ha néznek a lányok! Bírom én hát, hogy ne bírnám, még sem bírhatom. Dohányzott is, ugye?
Fotó: Karin: Extra Extra This Just In
Most, hogy akkor bezsebeltem mindenkitől a karácsonyi teadagomat – van narancsos meg earl gray, gyümölcsös és mézes, kandalló-ízű és egyéb – asszem főzök magamnak egy fehéret, én így nézek előre, hogy jövőre pontosan kétszer az apám, mint ahogy jövőre én mézzel–tejjel hogy hasad ne bántsa eltáncolom neked még egyszer, gyakorlásból. BTAA!
