Hiába nyomod, nem világít. Megnyomja ő is, nem világít. Vagy káhás, vagy a led rossz benne, vagy egész egyszerűen az egész szar, mindegy. Reménykedtek, hogy a sofőrnél azért világít. Földhöz nem vág, azt azért nem mondhatnám, de mégis idegesít, hogy hiába nyomtam meg, hiába nyomta meg ő is, a franc sem tudja, hogy most ki fog nyílni, vagy sem. Persze ki fog, mindig kinyílik, ha másért nem, hát állnak a megállóban tuttira, annyira nem jár sűrűn, mondd meg, mi jár annyira sűrűn. Persze azért most már más világ van. Akadálymentes meg minden. Mármint hogy a rúdon is van végre, nem csak ott fönt. Kölyökként, amikor még kicsi voltam, mármint nem elég magas meg minden, inkább a fekete kilencvenhatossal mentem, mert azon volt elől lent is, meg persze azért is inkább azzal, mert arra lakott az Ági, és valójában tök mindegy volt, hogy melyikkel megyek, így hát, meg hát volt akkor is, hogy még sem volt minden akadálymentes. Akkor nyújtozkodhattam kedvemre, mert megkérni már akkor is utáltam bárkit, de most már akadálymentes, ne mondd hogy nem, újabbakon mindjárt van kettő is belőle, egy valahol a térdednél, az amelyiket kéne nyomni, másik meg valahol a fejednél, amit ugyanúgy nem érsz el, mindegy, hát nyújtózkodsz megszokásból, csak hát a megszokással vigyázni kell, sípol is cserébe, ha meg olyanod van, olyana van, akkor dorgál is bájosan, ahelyett hogy vezetne, ne a mozgássérült gombot nyomjad már bazmeg, így.

Fotó: TrixyPixie: all I can hear is myself