A fogyasztó szÃve mindig örül, amikor kedveskednek a közért. A Plusban újhullámú megoldással szolgálják a dohányárut, a pénztár elÅ‘tt egy kétnégyzetméteres dobozba ömlesztették a cigiket vegyesen, majd az egészet a vásárló fürge keze elÅ‘l ráccsal lakatolták, amihez kulcsa csak a pénztárosnak és szemfülesebb vásárlóknak van. H barátommal kapván a kÃnálkozó alkalmon, gondoltunk beruházunk ketten egy piros musztángra (spórolok vázé, nem dohányzom). A termék fogyasztóhoz szállÃtását a következÅ‘ folyamatot takarta: elsÅ‘ Ãzben az illetékes pénztáros hölgy elmosolyodott, Å‘ már tudta, hogy mi lesz, majd megnézte, hogy a lábánál helyet kapott dugi tárolóban (egyfajta cache, ha úgy tetszik) nincs-e, nem volt, elbaktatott a másik pénztároshoz a kulcsért tehát (arra gyanakszunk, hogy biztonsági és gazdasági megfontolásból áruházanként csupán egyet tartanak), majd megkÃsérelte a fémszerkezet kibontását. Ez elsÅ‘re nem sikerült, másodszorra sem, akkor megkerülte az egészet, a túloldalon már egy sikertelen kisérlet után megadta magát a lakat, és rövid bányászást követÅ‘en kiemelt egy csomag musztángot, és elégedetten a kezünkbe nyomta. Mi fizettünk és távoztunk.

A három perces közjátékot utólag elemezvén nem sikerült egyértelmű, közös álláspontra térnünk, mire fel az újdonság. Vajon ez egy dohányellenes kampány, mert ki a fasz fog sorban állni percekig egy nyamvadt cigiért? Vagy vajon túl sokan lopkodtak a pénztáros néni feje felül cigiket? Vagy netán ez pont, hogy egy bújtatott reklám, amÃg teletömött kosárral állod a sort, érzed, hogy ott van melletted a cigi, egy karnyújtásnyira, de mégsem lehet a tied, és csak húznak, húznak, a pénztárnál pedig remegÅ‘ hanggal kéred majd a megváltást? Nem lehet tudni.
És most — zene.