Lehet, hogy Cavor, mikor már rászakadt a végzet, megpróbált hirtelen még egy szót leadni, azt, hogy: “hasztalan”. Hogy mi történt Cavor készüléke körül, nem tudjuk megmondani. De akármi történt is, tudom, hogy soha többé nem kapunk a Holdból újabb üzenetet. Ami engem illet, az én fantáziámnak egy igen élénk álmom sietett a segítségére, és látom, csaknem oly világosan, mintha szemtanúja lettem volna az esetnek, látom a kékesen megvilágított, árnyszerűen megtépázott Cavort, amint ott vergődik azoknak a Szelenit-rovaroknak a karmai között, egyre kétségbeesettebben és egyre reménytelenebbül, amint szorongatják, kiabál, tiltakozik, sőt végül talán viaskodik is velük és látom, amint lépésről lépésre távolabb szorítják őt annak a lehetőségétől, vagy akár szóval, akár jelek révén érintkezhessek még embertársaival és belekényszerítik mindörökre az ismeretlen sötétségbe – abba a némaságba, amelynek nincs vége soha…
